A település határában az újkortól találhatóak az ember letelepedésének és korai földművelésének nyomai. A megtelepedés folyamatos volt a rézkorban, a bronzkorban. A falu környékén lakó kelta nép megérte a római hódítást, ennek tárgyi emlékeit a Nemzeti Múzeumban őrzik. A 7-8. századból nyílcsúcsok, lándzsák utaltak az avarok jelenlétére.
A falu neve az oklevelekből ismert „Vot” személynévből ered, a 14. században Woth, Vod alakban fordul elő. Egy, az 1300-as évek elejéről származó oklevél név szerint említi Demeter de Woth-ot, a falu papját. Ez a falu és a templom meglétének közvetett bizonyítéka.
A 15. században a Vas vármegyei Wathi családé volt a terület, majd a Hosszútótiak birtoka lett. A török dúlás idején elnéptelenedett a falu, majd többször pusztává vált. Az újra benépesült falut a Bocskai-felkelés és a Rákóczi-szabadságharc sem kímélte, Béri Balogh Ádám kuruc brigadéros pedig Káldy Péternek, a község egykori birtokosának unokája volt. A 18. században magyar faluként említették római katolikus és evangélikus hívekkel. A 20. század elején a lakosság száma meghaladta az ezret is. A világháborúk megviselték Külsővatot is, de utána lendületes fejlődésnek indult a község.
Külsővat életében meghatározó szerepet töltött be a premontrei szerzetesrend. 1927-ben egy lengyel apátnő irányításával kezdték meg tanító, gyógyító és ápolói tevékenységüket. Raffel Mihály földbirtokos községnek adományozott kúriájában bontakozott ki szerzetesi tevékenységük.